Nehéz Zene

Az ősz bejöttével kicsit szétestünk, emiatt majdnem teret is nyert a könnyűzene az éterben, de össze fogjuk szedni magunkat gyakoribb frissítésekre - kezdjük is mindjárt a közeljövő fontosabb koncertjeivel.

Carl Palmer Band
Budapest, a38 állóhajó, 2009. november 4. szerda 20:00.

A "dobosok dobosa", az Emerson, Lake & Palmer "P"-je. Előre tolt hatalams dobszerkó, virtuozitás, zeneiség: igazi progresszívrock-ünnep lesz ez is.
Jegyár: elővétel 5700 Ft, a fellépés napján 5700 Ft

Power of Three - Chick Corea, Stanley Clark and Lenny White
Budapest Kongresszusi Központ, 2009. november 7. szombat 20:00

Az S.M.V. bőgős projektből először az "S" (Stanley Clark) által képviselt részleg tűnik fel, hogy fantasztikus legyen.
Jegyár: 8900-15900 Ft

Marcus Miller Band
Budapest, Petőfi Csarnok, 2009. november 24. kedd 20:00

Az S.M.V. bőgős projektből "M" is jön aktuális, legújabb formációjával. A produkciónak, mint rendesen, most is megkérik az árát, de a csalódás kizárható.
Jegyár: 12 000 Ft.

 

Ajánlanánk tovább 2009. november 15-én Tommy Emmanuel akusztikus gitáros MÜPÁ-s koncertjét is (előzenekar: Máirtín O'Connor Trio), de erről biztosan tudjuk, hogy teltházas és minden jegy elkelt.

Cimkék: koncert, ajánló

Rendszeres, minden pénteken jelentkező rovatunkban egy-egy zenészt mutatunk be, kevésbé hétköznapi (vö.: péntek) videófelvételén keresztül. A cél, hogy egész hétvégére raktározható zenei benyomást sugározzunk nehézzenei színvonalon.

Michael Manring freestyle nyomja a basszgitárt.

Rendszeres, minden pénteken jelentkező rovatunkban egy-egy zenészt mutatunk be, kevésbé hétköznapi (vö.: péntek) videófelvételén keresztül. A cél, hogy egész hétvégére raktározható zenei benyomást sugározzunk nehézzenei színvonalon.

Az instrumentális zene magasiskolája

Kicsit visszanyúlunk az időben, röpke 113 évvel, mikor is egy szép késő őszi este a festői Frankfurt am Mainban felcsendül az akkor 32 éves Richard Strauss Nitzsche hasonló című műve által ihletett monumentális szimfonikus költeményének nyitánya, az Imígyen szóla Zarathustra Enleitung címet viselő tétele:

Kis érdekesség, hogy lássuk, Strauss nem kicsiben játszott, ehhez a műhöz az alábbi hangszeres apparátus szükségeltetik: három fuvola két pikoló, három oboa, angolkürt, három klarinét, basszusklarinét, három fagott, kontrafagott, hat kürt, négy trombita, három harsona, két tuba, két üstdob, nagydob, cintányér, triangulum, harangjáték, orgona, két hárfa, tizenhat hegedű (I és II), tizenkét mélyhegedű, tizenkét gordonka és nyolc nagybőgő.

Miután nagyott fordult a zenevilág kockája, és olyan fincsi dolgok alakultak ki, mint a funky, 1973-ban egy akkor még nem annyira ismert figura, bizonyos Eumir Deodato gitáros egy latin jazz stílusú big banddel tisztelgett Strauss halhatatlanja előtt:

Eumir ezen húzása még abban az évben Grammy-díjat ért, a legjobb hangszeres előadó kategóriában, valamint az akkori slágerlistákon is igen előkelő helyen szerepelt, Amerikában második, Kanadában harmadik, Angliában pedig a hetedik helyre került, tegye fel a kezét aki szerint nem megérdemelten.

Variációk egy témára [4.] [+]

2009. október 3. 15:00 / PZM

Ritkán, vagy nagy ritkán jelentkező sorozatunkban időtlen klasszikusokat kutatunk, melyek gyökeresen új értelmezésekre adtak ihletet. Zenei témák, dalok eredetiben, majd adaptálva, vagy fenekestül felforgatva.

Depeche Mode:  Enjoy the silence

Depeche Mode nélkül egészen másképp nézne ki napjaink zenei világa, nem lett volna Bonanza Banzáj, és az elektronikus zenék is több lépéssel hátrébb járnának. Egyik legismertebb-bár talán nem a legjobb-  nótájuk nem más, mint az Enjoy the silence.  Ez a dallam egyike azoknak, amelyek csontig beleívódtak a 90-es évek zenéin nevelkedett generációba. Kár is ragozni. Egyértelmű klasszikus, nem is kerülhette e, hogy egy tucat bőrt ne húzzanak le róla. Lássuk mit hoztak ki belőle az évek során.

Tori Amos régi motoros a feldolgozásokban, minden kétséget kizáróan az eddigi legbetegebb adaptációja a Slayer Raining Bloodja volt, de erre zongorakísérete sem lehet panaszunk, ismét nem hazudtolta meg magát, ami a szokatlan harmóniákkal való játékot illeti. Mivel a Nehézzene stábja egyedül ennél a videónál kattintott többször is a replay gombra, ezt ajánlja további hallgatózásra.

A Lacuna Coil eredetileg mainsteam gót metalban utazik, ennek megfelelően a lehangolt gitárfosás + visszhangos szinti + fekete hajú énekesnő és/vagy mély hangú énekes kombináció nem lepett meg túlságosan. Nem bonyolítják túl, és szinte semmi új ötletet nem adtak hozzá, de legalább bólogatni lehet rá.

Akármilyen bugyutának is tűnhet elsőre, ez a francia trió vitte a legtöbb fantáziát a számba, még azt is elnézzük a harangjátékos figurának, hogy a hangszerét egy csöppet leamortizálja a nagy igyekezetben, viszont a tartós mosolyra fakasztásunkból kifolyólag megérdemelnek egy erős négyest.

A következő versenyzőnk a rendkívül népes amerikai utcazenész társadalmat gyarapítja. A hegedűszólóját a new york-i metró egyik csomópontjában vették fel, ahol talán még a klasszikus heavy metal elemekkel feltupírozott Depeche Mode feldolgozások sem mindennapiak. A produkciót Lajkó Félix és Edvin Marton figyelmébe ajánljuk.

A Keane-t már rég elkönyveltük a brit töketlen pop egyik elévülhetetlen alapzenekarának, és szokás szerint ezzel sem tapasztják a fotelbe az embert, de mégis kellemes hallatnivalót nyújt bár azóta sem értjük, hogy an tudnak basszusgitár nélkül élni.

Ezek után élvezzük a csendet.

Cimkék: variációk

A svájci dobos zseni talán leghíresebb kísérleti formációjával, a Nerve-vel érkezett Magyarországra szeptember 22-én. Ezúttal a jazzkedvelők maradtak hoppon, mert Jojo 2 óra erejéig tényleg a padlásra tette jazz-ben elért eredményeit, ugyanis a Nerve megalakulásakor nem másra vállalkozott, mint az elektronikus zenék, szűkebben a drumandbass szabályait alapul véve valami nagyon furcsát alkosson. Hozzá kell tenni, hogy e műfaj instrumentálissá konvertálása nem egyszerű mesterség, nem is elsősorban a dobos, hanem például a basszusgitáros részéről. Nem csoda hogy összesen kb. ötven kiló effekt hevert a színpadon, a hibátlan hangzás kedvéért.

Ha instrumentális drumandbassről beszélünk, akkor mindjárt ott van a műfaj egyik legpopulárisabbnak számító Pendulum, akik legújabban szintén élőhangszerekkel lépnek fel,  A hazai porondon pedig a Brains próbálkozik hasonlóval, nem kis sikerrel, illetve a Nerve aznapi előzenekara az Uno Y Medio, a Másfél tagjaiból verbuválódott legújabb projekt Mc Zeek-kel kiegészülve. A Másfél zenéjéből eddig sem hiányoztak a z elektronikus zenei elemek, azonban ez a projekt szinte kizárólag a jungle és a drumandbass szerzeményekre specializálódott. Pörgős műsorral érkeztek, de a közönséget mégsem sikerült beindítani. Ujj Zoltán továbbra is remek dobos, és Lukács Leventének a szaxofon mellett még mindig a delay és a reverb effekt a legjobb barátja. Más körülmények –nem a Nerve előtt- bizonyára a közönség is lelkesebben fogadta volna őket.

Az évek során már megszokhattuk az A38-tól, hogy a hangosítás terén élen jár a budapesti klubok körében, ez szerencsére ezen az estén sem volt másképp. Már a hangolásnál érezni lehetett, hogy a Nerve nem fog szűkmarkúan bánni az alacsonyabb hangfrekvenciákkal, kristálytiszta, puha, velőtrázó basszusok töltötték be a termet, és ekkor még nem hallottunk semmit a produkcióból. A zenészek lassacskán megérkeztek a színpadra, utoljára a dobos, akit nem meglepő módon a legnagyobb ováció fogadott. Az első benyomások egyike volt, hogy Jojo Mayer játékán kívül a virtuozitás nem volt jellemző a zenészekre. John Davis basszusgitáros persze kiválóan játszott, kimért pontos basszusfutamaival méltó partnere volt Jojo-nak a ritmusszekcióban, de mindvégig a stílus adta kereteken belül maradt, nem merészkedett túl messzire. A harmadik tag Takuya Nakamura, aki a billentyűs hangszerekért, trombitáért, furcsa zajokért és egy beazonosíthatatlan elektromos sípért volt felelős, szintén csak másodhegedűs volt. A színpadi felálláson kívül jelen volt még egy negyedik rejtőzködő figura, Roli Mosimann, aki szerepkörét az elő hangdekonstrukció kifejezéssel írta körül. Mellesleg szintén dobos, bár producerként ismertebb és Jojo Mayer honfitársa is. A közönség soraiból szinte lehetetlen volt megállapítani mit is csinált valójában, több mint valószínű, hogy egy keverő sáncai mögött különféle effekteket kezelt.

A koncert első felében Mayerék egy gyors körsétát tettek napjaink gépzenéinek rengetegében. Megidézték például angliai underground termékeny talaján kicsírázott dubstep hangzásvilágát, amely elsősorban a dub-tól örökölt visszhangos dobokról és a jellegzetes triolás bassline-ról ismerhető fel. Ezután átváltottak techno-ba néhány percig a negyedekre érkező lábdoboknak jutott főszerep.  Ezek után szép lassan fel-felbukkantak az ismertebb Nerve szerzemények. A zenei élményt a vetítések, és fényeffektek is színesítették kb. 3-4 VJ dolgozott egy időben az ügyön. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy a szólókkal fukar módon bántak, de ez érthető is, mert a stílus egyszerűen nem kívánta meg, a drumandbassnek mindig is a groove volt a hajtóereje. A legtöbb puskaport természetesen a visszatapsolások utánra tartogatták a dobfelszerelés és a közönség hallójáratai jócskán kaptak apait-anyait.  A koncert egészéről és általában a Nerve-ről elmondható, hogy zenéjük nagy része ugyan a drumandbassből építkezik, mégsem lehet összehasonlítani a „valódi” dnb szerzeményekkel. Ha nagyon erőlködnék, be lehetne sorolni egy két skatulyába, de nem érdemes. Mayerék zseniális módon az elektronikus zenék jellegét vették át, nem pedig olcsó kópiákat akartak gyártani. Ezúton üzennék Jojo-nak, hogy itt lenne az ideje elgondolkozni egy reggae formáción is.

Variációk egy témára [3.] [+]

2009. szeptember 29. 0:38 / Kerub

Ritkán, vagy nagy ritkán jelentkező sorozatunkban időtlen klasszikusokat kutatunk, melyek gyökeresen új értelmezésekre adtak ihletet. Zenei témák, dalok eredetiben, majd adaptálva, vagy fenekestül felforgatva.

Vannak operák, amiket részletei alapján mindenki ismer, bár a legtöbb esetben nem tudja, hogy ismeri. Ilyen például a sevillai borbély (vagy Il barbiere di Siviglia ill. The Barber of Seville), melyből Figaro belépőjét tapsihapsis rajzfilmek és B kategóriás vígjátékok többször és gátlástalanul lenyúlták. Most mégsem ezzel a résszel foglalkozunk, hanem a nyitánnyal (Overture), mely persze mégoly híres. Gioacchino Rossini műve dobost és harmónikást is megihletett, nézzük sorban. (Az összevetés kedvéért az eredei mű itt hallgatható.)

Vadrum személyéhez bensőséges viszony fűz, hiszen nagysikerű sorozatunkat, a Pénteki zenészt is ő indította néhány hónappal ezelőtt. Andrea Vadrucci szokásához híven baromi pergő és hangulatos feldolgozást nyújt. (Itt jegyezzük meg, hogy az egész gyűjtést az alábbi videó miatt csináltuk.)

Alexander Dmitriev elvileg híres harmónikás, bár ezeken a lemezborítókon úgy fest, mint Máté Péter legrosszabb korában. Előadásmódjában van valami bohém.

John Hong orgonán adja elő. A halk orgonajátéktól fázó nehézzenészek inkább a Vadrumot pörgessék le még egyszer, bár szerintünk ez is nagyon szép.

Végezetül találtunk egy trance feldolgozást is, de nem mertük embeddelni, csak jelezzük.

Cimkék: variációk, vadrum

Az utóbbi idők leghasznosabb honlapja [+]

2009. szeptember 27. 22:49 / Kerub

Nehéz ezt bárhogy is kommentálni, lényeg, hogy sikerült fellelnünk az egész internet egyik leghasznosabb honlapját Computer Power Test óta. Hihetetlen innováció.

Normál zenei A hang

Cimkék: lapszemle

Az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb jelensége az egyfolytában alakulóban levő zeneiparban az, hogy a felhasználók már nem feltétlenül birtokolni akarják a zenét, hanem csak bármikor hozzáférhetően lejátszani. Erre pedig a videómegosztó oldalak tökéletesen alkalmasak. A YouTube forgalmának tekintélyes részét a zenés videók (elsősorban videoklipek) adják, ám nagyon sok a plusz képanyag nélkül, kifejezetten csak hallgatás céljából feltöltött videó is. Annak pedig már régóta nincs hírértéke, hogy manapság nem a tévét bámulva várjuk, hogy leadják végre a kedvenc klipünket, hanem amikor csak akarjuk, megnézzük azt a neten. Akárhogy is nézzük, ez egyre fontosabb és nagyobb piacot jelent, aminek viszont a játékszabályai még egyáltalán nincsenek kikristályosodva.

A Quart teljes cikke erre folytatódik >>>>>>

Cimkék: lapszemle

Rendszeres, minden pénteken jelentkező rovatunkban egy-egy zenészt mutatunk be, kevésbé hétköznapi (vö.: péntek) videófelvételén keresztül. A cél, hogy egész hétvégére raktározható zenei benyomást sugározzunk nehézzenei színvonalon.

Yuri Lane szájhatmónikázás közben beatboxol.

 

Rendszeres, minden pénteken jelentkező rovatunkban egy-egy zenészt mutatunk be, kevésbé hétköznapi (vö.: péntek) videófelvételén keresztül. A cél, hogy egész hétvégére raktározható zenei benyomást sugározzunk nehézzenei színvonalon.

David MeShow egyszerre három hangszert nyüstöl.

Tegnapra a programfüzet alapján pihenőnapot vártam, így is lett. Ez leginkább ott érhető tetten, hogy a Trafóban gyakorlatilag teltház volt, az előző két napon jóval kevesebben voltak. A mai Magyar Dal napját leszámítva tegnap volt a legtöbb magyar vonatkozású fellépő, négy zenekarból három. Oláh Kálmán - Meelis Vind - Barcza Horváth József - Markus Ketola, Tóth Viktor - Henry Franklin - Robert Ikiz, Han Bennink Trio, SG5.

Meelis VindA teltház miatt már csak a legfelső sorban jutott hely, ez persze mit sem vont le az élvezetből.Oláh Kálmán zongorista nem csak itthon, hanem nemzetközi szinten is rendkívül elismert, 2006-ban a BMI zeneszerzőverseny nagydíját, idén pedig a Downbeat négycsillagos lemezkritikáját nyerte el. A maga köré gyűjtött három zenésszel (Meelis Vind - klarinét, Barcza Horváth József - bőgő, Markus Ketola - dob) azt a fajta kellemes elegyet játszották, ami a megszokott szerkezetekkel, de újszerű, nem megszokott hangzással dolgozik. Jó volt, de nem különösebben átütő, ezt betudom annak hogy az előző két napon olyan nehézzenei dózist kaptam ami után egy egyszerű Süss fel nap is sok lenne.
Tóth Viktor
A fáradtság és telítettség ellenére Tóth Viktor nagyot ütött. Elfogult vagyok mert egyik kedvencem, de a tegnapi program óriási volt. Henry Franklinnel, az élő bőgőlegendával aki akkora formátumokkal játszott együtt mint Freddie Hubbard és Count Basie (!), valamint Robert Ikiz dobossal egy nagyon szabad, minimális kötöttségű zenét játszottak. Nekem a zongora még mindig hiányzik egy szaxofon-bőgő-dob mellé, pláne, hogy nem egy olyan dalt játszottak amelybe nagyon belehallottam az akkordokat, de ettől függetlenül hangulatilag, befogadhatóságilag és zeneileg is az egyik legjobb produkció volt itt a fesztiválon.

 


 

Simon ToldamBár még be is mondták, hogy a Jazz Dóm programja késik, ismét nem sikerült legyőzni az időpontokat, Han Bennink triója már javában zajongott. A dobos mellett Joachim Badenhorst szaxofonos, és a Lotte Anker mellett megismert őrült slide-zongorista Simon Toldam játszott. Az első két "limonádé" mellé igazi improvizatív, nehéz zene volt az övék. Külön rejtvény is volt, játszottak egy számot, amelyet Bennink Puskás Öcsivel hozott összefüggésbe a felkonfban, a harmóniákat és a zenét hallgatva próbáltam összefüggést keresni, hiába. Talán a cselek, vagy a csibészes fordulatok, mindenesetre tiszteletadás volt a javából.

Subicz GáborAz este utolsó fellépője a hazai SG5 (Subicz Gábor - trombita, Lukács Gábor - szaxofon, Benkő Dávid - billentyű, Feke Zsolt - nagybőgő, Benkó Ákos - dib), fúziós jazz-funk hiphop stb. zenekar volt. Subicz a bemutatkozáskor nagyon a szívemből szólt, azt mondta azért nem szeret a jazz fesztiválra járni, mert zenészként egész évben gyakorol, aztán eljön ide, és olyan zenészeket lát olyan színvonalon játszani, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni. Azért őket sem kell félteni, a fesztivál viszonylatában a már nagyon hiányzó könnyed, szórakoztató zenét játszották, nagy erővel, jó technikával. Egyik zenész sem játszotta le a Holdat az égről, és ez jó is volt így, együtt szólva egy nagyon lendületes, szerethető produkció volt ez. Bizonyára az idő szűke miatt nem játszhattak többet, elhallgattam volna még, befejezetlen volt ez a rövid koncert, ehhez a műfajhoz hosszabb koncert passzol. Furcsa módon nagyon kevesen voltak, Han Benninken és az SG5-ön is, a Ráday utca kávézóiról nincs információ, de remélem, hogy a közönség ha a Dómba nem is, de oda azért benézett.

Elérkeztünk a zárónaphoz, a Fesztiválszínházban 19:30-tól Rita Marcotulli - Bebo Ferrara Duo, vendég Szakcsi Lakatos Béla, őket a francia-német MKMB Quartet követi majd, ez olyan közepesen nehéz zene, olyasmi lehet majd mint első nap volt.

Ismét sikerült elkésni, cserébe összetalálkoztam tegnapelőtti röpinterjúszerűség-alanyommal, Johannes Finkkel, később a koncerten elismerően bólogatott ő is. Két este alatt lejött a koncepció, a nehezen emészthetőtől haladunk a lightosabb zenékig, bár a mai este összességében a tradicionálisabb vonalat fogja képviselni, mindenesetre szakítunk a berlini stílussal, az biztos. Visszatérve a tegnapra: Saga Quartet (LT), Aki Takase Fats Waller Projekt (D), Emilie Parisien Quartet (F), és egy nagy kedvenc, Dresch Quintet (H). (fotó: Balogh Anikó)

Saga Quartet
Fogalmam sincs miért, de összekeveredett bennem a litván és a norvég kortárs jazz képe, így egy letisztult, alapvetően meditatív és bölcs jelleget árasztó zenére számítottam, aztán meg jól meglepődtem. A litvánok ugyanis az észak balkánja, legalábbis a Saga Quartet (Liudas Mockunas - szaxofon, klarinét, Dmitrij Golovanov - billentyű, Vytis Nivinskas - nagybőgő, Marijus Aleksa - dob) valami ilyesmi érzést keltett. Zaklatott, kiszámíthatatlan zenét hoztak, amiben pillanatról pillanatra történt valami meglepő, az összhatás pedig kicsit talán sokkolta is a hallójáratokat, a bevezetőben említett Fink ezen a koncerten nagyon örült.
Aki Takase Fats Waller Project
Rövid szünet után hogy az este ne csak az egyes koncerteken belül, hanem úgy általában is megteljen furcsaságokkal és szürrealitással, az Aki Takase Fats Waller Projekt következett. Ha tegnapelőtt Lotte Anker koncertjét performanszhoz hasonlítottam, akkor a tegnapi második fellépő koncertje komédia, vagy inkább bohózat. Van egy stílus, az ún. stride zongorázás, ami egyfelől technikában igényel nemkommersz játékot (a bal kéz hozza a basszust és az akkordokat is, és pörgős, skálázgatós improvizációk vannak), másrészt a zenekarral kiegészült összhatás nagyon hajaz a dixielandre. Egy furcsa formáció volt ez. Az Aki Takase - zongora, Rudi Mahall - basszusklarinét, Axel Dörner - harsona, Eugene Chadbourne - ének, bendzsó, gitár, és Paul Lovens - dob alkotta quintet amellett, hogy egy instrumentális színtársulat benyomását keltette (Chadbourne konkrétan úgy néz ki, mint Doki a Vissza a jövőbe trilógiából, és olyan, mint egy bohóc, énekével Louis Armstrongot és Ella Fitzgeraldot idézte, természetesen parodizálva). Valószínűleg nem tudatos művésziség, hanem az emberi mivoltunk adta korlátok miatt, de helyenként el-elcsúszott a zongora ritmusban, ezt leszámítva egy felszabadító, mókás produkció volt az övék, a waller-i örökség jegyében.

 


 
Emile ParisienNem csak én csúsztam, hanem a program is, így a Jazz Dómba szintén késve érkeztem, már elkezdődött a francia Emile Parisien Quartet koncertje. A négy zenész (Emile Parisien - szaxofon, Julien Touery - zongora, Ival Gélugne - bőgő, Sylvain Darrifourcq - dob) játéka a mára már sajnos feloszlott European Mantrára emlékeztetett, csak itt a metálos-rockos húzós riffeket furcsa dallammenetek és sajátos humor helyettesítette. Azért intenzitásban rendesen ott voltak, Darrifourcq lába alatt nem bírta a lábdobpedál, a csere alatti űrt pedig mondanom sem kell, szó szerint hallhatatlanul oldotta meg. A stílus pedig - ez a free jazzes, lehengerlő valami - jól előkészítette az este utolsó koncertjét.

Dresch Mihály az Árgyélus c. lemeze után örök pirospontot kapott nálam, és tegnap sem csalódtam, sőt. Sajátos felállás ez a zDresch Mihályenekar: Dresch Mihály - tenor- és szopránszaxofon, furulya, ének, Lukács Miklós - cimbalom, Bakai Márton - hegedű, Szandai Mátyás - bőgő, Baló István - dob. Ilyen apparátussal játszottak olyan zenét, ami ízig-vérig a magyar ember lelkének szóló jazz. A népzenei motívumok, a pusztai hangulatot megidéző visszhangos furulya, majd az ebből etno-funkba átcsapó stíluskavalkád... száz százalék hazai. Vulgarativusban megkockáztatom, hogy az ember egy ilyen koncert alatt szokta a bokáját le. Eszembe jutott így egy másik nagy formátum, Lajkó Félix, akinek idevágó etno-funkos mutatványa a következő pénteki zenész témája lesz. Az egyetlen ok amiért nem lehetne összeereszteni Dresch-el, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.

Ma este pedig light napot tartok (vagy legalábbis ezt hiszem): Oláh Kálmán -Meelis Vind - Barcza Horváth József- Markus Ketola, Tóth Viktor - Henry Franklin - Robert Kliz (Tóth Viktor is favorit), Han Bennink Trio, és SG5. Egyetlen negatívuma ennek a fesztiválnak, hogy hamar vége van, és közben dolgozni kell, szóval a közönség nagy része általában próbál nem belesüllyedni a vegetálásba, hanem odafigyelni, így a mai nap is egy újabb kihívás...

 

A tegnapi este a fesztivál szellemiségének jegyében a maximálisan előremutató, a zene fogalmát sajátosan újraértelmező zenekarokról szólt, egy kis emészthetőbbel feloldva.
Erdmann 3000, Lotte Anker September Quartet, Bacsó Kristóf Quartet, Hans Ulrik Quintet.

Erdmann 3000A Trafó teljesen tömve volt, a német zenekar koncertjére már csak a lépcsőn maradt hely, és bár késve értünk oda, még jóval utánunk is jöttek be emberek. Sokan a hagyományos értelemben vett koncertre számítottak, azonban a tegnapi este első két zenekara sokkal inkább adott performanszt, mint koncertet. Az Erdmann 3000 laikus füllel hallgatva az alábbi volt: lüktetés nélküli össze-vissza csapkodó dob (John Schröder), önkívületi állapotban rángatózó bőgős (Johannes Fink), egy dülöngélő, macskát imitáló gitáros (Frank Möbus), és egy szaxofonos, akiről fogalmunk sincs, mit csinál (Daniel Erdmann). Ezt a fajta egyveleget berlini stílusnak nevezik, és a Quartet immáron tíz éve művelik.

Holott messze nem erről volt szó, ezzel kapcsolatban tegnap megvilágosodtam. A koncert után a pultnál összetalálkoztam Finkkel, és kihasználva a nagyjából soha vissza nem térő alkalmatm faggatózni kezdtem. Elmondta, hogy ők a színpadon a zenét nem célnak, hanem eszköznek tekintve képeket, illetve hangulatokat festenek le, hol együtt szólózva, hol csak egy hangszert kiemelve a többi közül. Ilyen füllel hallgatva ez egy elég sajátos, zeneileg mindenképpen meghatározó élmény, ami kiterjeszti a zene fogalmát a hallgató számára. Ezt felismerve a fesztivál további része izgalmasnak ígérkezik. Fink mondott még pár érdekes dolgot, kérdeztem őt fesztiválokról, kiemelte a Montreaux-i jazzfesztivált, ahol a színvonal szerinte évről évre romlik, folylamatosan fordul vissza a tradicionális jazzhez, amely a fentiek függvényében nyilvánvalóan annyira már nem pálya. Elmondta, hogy a Budapesti Jazz Fesztiválon a megszokottnál sokkal nagyobb közönség van, amely egyrészt meglepő, másrészt becsülendő, harmadrészt inspiráló. Szóval kedves magyar közönség, meg vagyunk dicsérve.


Lotte Anker és Kresten OsgoodLotte Anker zenekara az immáron újraértelmezett zene fogalmával a zsebemben óriási élmény volt. A hangulatfestéshez kiváló zenészeket gyűjtött maga mellé, és helyenként ténylegesen át is csaptak performanszba. A zongorista Simon Toldam például mindenféle apró tárgyakkal (gondolom valami speciálisan erre megalkotott készletből) pakolta tele a húrokat, sajátos hangzásokat előidézve ezzel. Tőle láttam először slide-zongorázást. Nils Davidsen bőgős játékában a hangszerből kicsalható hangok és zajok aránya megközelítőleg azonos volt, bár ezt majd' mindenkiről el lehetne mondani, nem csupán a zenét, hanem magát a hangszert is újraértelmezték. Kresten Osgood, a szimpatikus bohóc kinézetű dobos pedig egyenesen el is szakadt hangszerétől, különböző méretű vascsöveken dobolt, illetve trombitaként használta őket, az egész egy folyamatosan változó, hol kaotikus, hol letisztult, de mindig elképesztően intenzív és nagy hatásokat előidéző zenét játszottak.


Fekete Kovács Kornél
Mivel nincs Közraktár sátor, az este további része a Művészetek Palotájának külterületén felállított sátorban zajlott tovább, a Bacsó Kristóf Quartettel. Az odajutás bkv-val kicsit nehézkes, így oda is késve érkeztem. Ez már jóval könnyebben befogadható zene volt a magyar élvonalból: Bacsó Kristóf - szaxofon, Fekete-Kovács Kornél - szárnykürt, Szandai Mátyás - bőgő, Németh Ferenc - dob. A zenekar később kiegészült Oláh Tzumó Árpád billentyűssel. Funkos, jazz-rockos, sajátosan disszonáns, jól megkomponált számokat játszottak, teret engedve mindenkinek az improvizációhoz. Kicsit furcsa érzésem volt, nem éreztem azt a sugárzó örömöt rajtuk, mint a külföldi zenészeken éreztem, de ezt betudom a késői időpontnak és az itthoni zenészlét szépségeinek.
Kasper Tanberg
Az estét a dán Hans Ulrik Quintet zárta, ők inkább az érzelmesebb, nyugodtabb, kiszámíthatóbb zenei vonalat képviselték. Pihentető volt a fülnek, jó volt hallgatni, nagyon technikás zenészek nagyon figyelnek egymásra, bár helyenként mintha nem lett volna egységes a koncepció, de ezen a szinten ezt is elő lehet úgy adni, hogy az passzoljon, és nekik sikerült is. A koncert után levontam a konzekvenciát: az északi jazz zenészek leginkább rajzfilmfigurákra hasonlítanak, de mindenesetre nagyon aranyos fejük van.
Ma este Saga Quartet, Aki Takase Fats Waller Projekt, Georgi Kornazov's Horizons Quintet, és Dresch Mihályék. Skandináv este.

Rendszeres, minden pénteken jelentkező rovatunkban egy-egy zenészt mutatunk be, kevésbé hétköznapi (vö.: péntek) videófelvételén keresztül. A cél, hogy egész hétvégére raktározható zenei benyomást sugározzunk nehézzenei színvonalon.

Paul Dateh fiatal amerikai hegedűművész, klasszikus zenei és jazz konzervatóriumos képzettséggel. Zenei munkássága nem igazán nehézzenei, de ismertebb felvételei, a kísérleteiről szóló beszámolók tükröznek némi nehézzenei felfogást.

Jojo Mayer's Nerve újra az a38-on! [+]

2009. szeptember 11. 5:44 / Borbás Barnabás

"Állak a földön, agyak eldobva." - fogalmazott PZM kolléga Jojo Mayer legutóbbi a38-as látogatása után (akkor éppen a Depart jazz formációjával durrantottak műsort), és feltehetően szeptember 22-én sem lesz ez másként. A Nerve 1998-ban alakult NYC-ben, és pontosan azóta legendás mind a drum'n bass, mind a jazz, mind a borultabb nehézzenei műfajok kedvelőinek körében. A "Prohibited Beatz" estjeik azóta is legendásak a tengerentúlon, azonos címmel pedig albumot is kiadtak (rajta kilenc tétellel).

A Nerve tagjai a ritmusgengszter doboson túl Takuya Nakamura (billentyű, trombita), John Davis (basszus) valamint Roli Mosimann (elektronika, "realtime audio deconstruction"). Szeptember 22-én, kedden a hajón látható lesz még az Uno Y Medio (a Másfél zenekar tagjainak oldalági projektje) ill. a Cadik of Membran, szintén Budapestről. Kezdés 21:00-kor, a jegy elővételben 3800 Ft, a helyszínen 4500 Ft. (Baranya megyeinek fontos lehet: a Nerve egy nappal korábban, a Pécsi Est Caféban is fellép, 20:00-tól!)

**********

Jojo Mayer nem csak elképesztő zenész, de a zenéről, technikáról alkotott teoretikus felfogása is figyelemre méltó. 2007-es a38-on adott koncerje után nyilatkozott a quart zenei magazinnak, alább ebből válogattunk néhány érdekes mondatot, de érdemes elolvasni a teljes szöveget is.

"Nem próbálok gépeket utánozni, az nem is volna lehetséges. Hiszen ember vagyok, biológiai organizmus, és egy nullákra-egyekre épülő, tökéletes bináris géppel versenyezni próbálni hülyeség lenne. Amit tehetek, az az, hogy kölcsönveszem a gépzene esztétikáját, hogy ajtókat nyissak ki. Ha kommunikációról van szó, a nyelv a kulcskérdés." [...]

"Egy csomó dologban részt vettem, játszottam jazzt, r&b-t, hiphopot, rockot híres és nem híres emberekkel. És láttam, hogy hogyan reagálnak az emberek ezekre, mit csinálnak, ha olyasmit kapnak, amit csak ritkán. Ez fontos számukra és számunkra is. Pedig amit a Nerve-vel csinálunk, az nem fér bele a «könnyen emészthető zene» kategóriába." [...]

"A technika csak eszköz, amit arra használsz, hogy kifejezd magad. Nem a fontossága a kérdés, hanem a hasznossága. Tudnod kell, hogyan lehet megcsinálni valamit, de az igazi kérdés az, hogy mit akarsz csinálni. Charlie Watts technikája tökéletes ahhoz, amit a Rolling Stones-ban játszik. Komoly félreértések vannak ebben a nagyon materialista világban a technikával kapcsolatban. «Mutasd meg ezt meg azt a trükköt, amivel lenyűgözhetem az embereket!» Nagyon sokan túlzott jelentőséget tulajdonítanak például a sebességnek. Hiszen a dob az a hangszer, amin igazán gyorsan lehet játszani, és ez felajzza az embereket. Ha igazán izgatna a sebesség, akkor sportoló lennék. A gyors sportolók ugyanis többet keresnek, mint a gyors zenészek. A technika haszna az, hogy a tested által támasztott akadályokat könnyebb legyőznöd. Nem kell állandóan arra koncentrálnod, hogy miként valósítsd meg az ötleteidet. De sokkal fontosabb a fantázia, az, hogy mit kezdesz a saját korlátaiddal." [...]

"Egy művész számára nagyon fontos, hogy ugyanazt több perspektívából is lássa. Vannak zenészek, akik egy bizonyos apró dologban nagyon jók, kivételes a technikájuk. De nagyon frusztráltak, mert csak húsz ember megy el a koncertjükre. «Miért? Én vagyok a legjobb!» De nem veszik észre, hogy csak abban a nagyon apró dologban nagyon jók. A workshopokon ezt próbálom közvetíteni a tanítványaimnak: hogy a zene művészet, és nem versengés. Nem arról szól, hogy te legyél a legjobb. Nem jó, ha egy bizonyos stílusba bezárkózol, legyen az klasszikus, jazz, rock, akármi. Ezeket meg kell semmisíteni. Megérteni, aztán megsemmisíteni. Tisztelni azokat, akik létrehozták, de nem leborulva imádni őket." [...]

"Számomra a stílus csak a test. A test meghal, és a szellem más helyre költözik. Gustav Mahler mondta, ne imádkozz a hamuhoz, hanem add tovább a tüzet. A tűz megtestesülése lehet Bach, Mozart, Beethoven, Sztravinszkij, vagy Louis Armstrong, Duke Ellington, Charlie Parker, John Coltrane - ugyanaz a tűz. Aztán ez a bizonyos test meghal, és a tűz megtestesül a Beatlesben, Jimi Hendrixben, James Brownban, a P-Funkban. Aztán meghal, és jön a Kraftwerk, Bob Marley, a Police; aztán az elektronikus zene és így tovább."

A koncertről bővebb info az a38 hivatalos oldalán.

Leírás

„A zene politikailag gyanús dolog”
(Settembrini)

A világ legjobb zenéi. - A fusion jazz-től a thrash metalig. Nehézzene. Nem könnyű.

Levél nekünk

Keresés

Keres

Bejelentkezés

Felhasználó:

Jelszó:

Belépés Regisztráció

IGEN Cikkgyűjtő

Utolsó hozzászólások

  • Nincsenek hozzászólások.

© 2008-2024, IGEN